Barren - 2. Fejezet

Aludni nehezebb volt, mint gondoltam. Féltem. Féltem még megmozdulni is. Féltem, hogy felébred, és megismétli azt, amit korábban tett. Sírni akartam, felhívni anyát, meglátogatni egy orvost, a konyhába menni, megragadni a legélesebb kést, és belevágni a mellkasába. Meg akartam őt ölni, most azonnal. Nem tudtam felfogni, hogyan tud aludni valaki ennyire békésen, tudva, hogy MEGERŐSZAKOLT egy szüzet.

Valamint fel szerettem volna ébredni. Folyamatosan győzködtem magam, hogy ez csak egy álom, egy rémálom valójában, és fel fogok ébredni, előbb vagy utóbb. Ez a szörnyeteg nem lehetett az az édes úriember, akivel hónapokkal ezelőtt találkoztam.

- Nem fogsz aludni? – csattant rám, háttal nekem. Hogyan tudta, hogy ébren vagyok? Mielőtt kinyöghettem volna valamit, felkapcsolta a lámpáját. Összeszorítottam a szemeim.

- Ne tegyél úgy, mintha aludnál – parancsolta durván. Nem rezzentem meg. – Ne tegyél próbára – nagyot nyeltem, és minden izmom megfeszült. – Azt mondtam, kurvára ne tegyél próbára, Amelia – ismételte ridegen és nyugodtan. Felzokogtam. – Azt is mondtam, hogy nem akarom, hogy a feleségem nyafogjon, mint egy szánalmas ribanc.

Felültem, és kinyitottam a szemeim. – Jó – jelentette ki monoton hangján. Kezdtem azt hinni, hogy a „jó” szó volt a kedvenc szava. – Miért nem futunk át néhány szabályon, most, hogy a házamban élsz? – emelte ki az „én” szót.

Komolyan összefonta karjait csupasz mellkasa előtt. – A csöndet igennek veszem. Első szabály, szeretem, ha az asszonyom engedelmes, de emiatt nem fogok aggódni, mert te vagy a legengedelmesebb kurva, akivel valaha találkoztam… ami gyönyörűséges dolog – ismét lehunytam a szemeim. Ez-ez undorító volt. A felesége vagyok. A legális partnere. A gyerekei anyja, talán, a jövőben. Hogyan nevezhetett így? – Második szabály, nem csinálsz semmit az engedélyem nélkül. Szó szerint, semmit. Pisilned kell, kurvára megkérdezel. Enni akarsz, kurvára megkérdezel.

- Levegőt vennem szabad? – kérdeztem szarkasztikusan, mert komolyan, nevetséges volt. Már nem vettem őt komolyan.

- Adtam engedélyt arra, hogy kurvára megszólalj? – köpte. Felkeltem az ágyból, felvettem a köntösöm, megkötöttem az övet a derekamon, és az ajtó felé mentem, próbálva figyelmen kívül hagyni a lüktető fájdalmat, ami összezúzta az alsó felem. – Kinyitod azt az ajtót, és szembenézel a következményekkel.

- Te beteg vagy a fejedre, menj el orvoshoz, kettős személyiséged van, vagy valami.

Hamarosan megbántam a szavaimat, mikor hallottam őt kikelni az ágyból. Hamarosan magam mögött éreztem jelenlétét. A kezem még mindig a kilincsen volt. Észrevettem, hogy remeg.

Ismét megfogta a hajam. – Gyerünk – suttogta, szája közel volt a fülemhez. Kezem lecsúszott a kis fém tárgyról. – Jó – ismételte ezredik alkalommal, mikor észrevette, mit tettem. Azonban nem engedte el a hajam. Éreztem, ahogy a koponyám ég. De nem mondtam semmit.

- Mondtam, hogy van engedélyed beszélni? – mikor nem válaszoltam, erősebben húzta az ujjai közt lévő hajamat. – Azt mondtam…

- Tudom, mit mondtál! – kiáltottam.

- Figyelj a hangodra, nem így kell beszélned a férjeddel – hangja még mindig nyugodt volt, de a cselekedetei távol voltak tőle. A matracra húzott. Felsírtam a fájdalom miatt. De ami ezután történt, sokkal rosszabb volt.

Mikor szembe néztem vele, fölöttem volt, derekam a csupasz térdei közt voltak, a fehér alsója pedig a bőrömet érintette, arca az enyém fölött volt, és azt tette, amit soha nem képzeltem el. Visszakézből megütött. Nem egyszer, nem kétszer, hanem többször.

- Ez azért, mert sértegettél.

- Ezt azért, mert az engedélyem nélkül beszéltél.

- Ezt azért, mert kiabáltál velem.

- Ezt azért, mert szarkasztikus ribanc voltál.

- Ezt meg azért, mert… - száját befogta néhány pillanatra. - … mert kurvára meg akarlak ütni, és kibaszottul megtehetem.

A legrosszabb az volt, hogy csak az arcom egyik felét bántotta, így még kínzóbb volt. A másik teljesen jól volt, de a másik égett. Az ellentét szinte megőrjített. – Kibaszottul ne csukd be a szemeid.

Azonnal tettem, amit kívánt, így mérges tekintete foglyul ejtett. – Jó – keze fájó arcomról az államra tért, amit még jobban felemelt. – Hol tartottam, mielőtt udvariatlanul félbeszakítottál? – kérdezte költőien. – Ó, igen. Hármas szabály. Ne beszélj, amíg nem szólnak hozzád, soha ne kezdj beszélgetést senkivel. Négyes, nincs fogamzásgátló. Egy ok miatt vettelek el, utódot akarok, és kurvára fogsz nekem adni egyet.

A szemeim elkerekedtek.

- Nyitva van a termékenységi ablakod most? – megráztam a fejem, bár fogalmam sem volt. A ciklusom mindig rendszertelen volt.

Éreztem, ahogy megfeszül. – Akkor csak az időmet és az energiámat vesztegettem ma este.

Nem tudtam elhinni, hogy valójában aludtam. Az órájának idegesítő hangjára ébredtem fel. Mindkettőnk az ágy egy-egy végében volt, próbáltunk olyan távol lenni egymástól, ahogy lehetséges.

Felnyögött, mielőtt kikapcsolta az irritáló hangot. Hallottam őt felkelni, aztán borotválkozni, és fogat mosni. Néhány perccel később eltűnt a gardróbban, majd még idegesítőbb hanggal tért vissza: a cipőinek sarkával. Léptei lassúak voltak, és alig vártam, hogy elmenjen. A homályban alakja sötét volt, és titokzatos, mint valami szuperhős, vagy herceg, de amint a telefonja megvilágította arcát, újra utálni kezdtem őt.

Tudtam, hogy a férjemet utálni nem volt helyes, de nem tehettem róla. Borzalmas volt, gonosz, őrült.

Ágyban maradtam, fáradt voltam, és össze voltam zavarodva, miután elhagyta a szobát. Nem tudtam rávenni magam, hogy csináljak valamit. Olyan volt, mintha az összes energiám elpárolgott volna éjszaka. Az arcom, a női testrészeim, és a koponyám borzalmasan fájt, és ezt a drágalátos férjemnek köszönhettem.

Újra le akartam zuhanyozni, hogy lássam, vannak-e zúzódásaim, el akartam menni a kibaszott házából, és itt hagyni ezt a gonosz embert, akivel összezártam magam, de nem volt rá erőm. Helyette aludni próbáltam, de újra megzavart a kis sarkak kopogása a fapadlón.

Fény öntötte el az egész szobát, mikor a személy, aki bejött, kihúzta a régi szabású függönyöket, amik az ablakokat fedték. Azonnal lehunytam szemhéjaim, és eltakartam az arcom, nem igazán felfogva, mi történik.

A takaró el lett húzva a matracról, és valamit fölém helyeztek. Újra csapdában éreztem magam. Egészen addig, míg nem nyitottam ki a szemeim. Örökkévalóságnak tűnő idő óta újra elmosolyodtam.

Egy szobalány volt a szobában, fekete-fehér egyenruhában, és egy tálcát tett elém, az egyik legétvágygerjesztőbb reggelivel, amit valaha láttam. Az illat tökéletes volt.

Azonban a lány kissé jegesnek tűnt, a szép barna hajával, világoskék szemeivel, világos bőrével, és halálos csöndjével. Nem szólt hozzám, csak néhány párnát tett mögém, hogy segítsen felülni, és hideg pillantásokat vetett felém.

- Mr. Styles ragaszkodik hozzá, hogy fejezze be a reggelijét – ezzel magamra hagyott, a teli tányérokkal és poharakkal. Nem voltam éhes, de volt egy olyan érzésem, hogy nem a legjobb dolog, ha nem eszem.

Azonban emberileg lehetetlen volt mindezt befejezni. Alig nyúltam a ivóléhez, nem kóstoltam meg a zsemléket, és csak néhányat haraptam a tósztból, és a szaftos gyümölcsökből. Azon gondolkodtam, hogy végeztek ezek a gyümölcsök a tányéromon, mivel az ősz nyilván nem a görögdinnye, őszibarack, és sárgabarack évszakja volt. Azt mondta egyszer, hogy csak biológiailag kulturált cuccokat eszik, de gondolom hazudott, mint ahogy sok mindenről tette.

Remélem, a kocsija összetörik útközben. Remélem, leég az irodája. Remélem, meghal.

- Ideje, hogy válaszolsz. Hol voltál? – kibaszottul megbántam, hogy válaszoltam a hívásra Addig hívogatott, amíg fel nem húztam magam, és felvettem.

- Ágyban – hangom közönyös volt, mint ahogy azt reméltem.

- Mit csináltál?

- Ágyban maradtam – válaszoltam ugyan olyan unott hangon.

- Jó.

Csönd.

- Befejezted a reggelid? – megforgattam a szemeim.

- Nem.

- És miért? Az a cseléd nem mondta, hogy fejezd be? – morogta.

Remek. Most a szegény lány biztosan bajban van miattam. Fantasztikus. – De igen, nem voltam éhes.

- Azt hittem, hogy talán tegnap nyilvánvalóvá tettem, hogy a parancsaimat véghez kell vinni, és nem kértem, hogy fejezd be, hanem megparancsoltam – a telefont elhúztam a fülemtől annak ellenére, hogy még mindig beszélt. Még mindig hallottam őt arról beszélni, hogy bérelt nekem egy táplálkozási tanácsadót, hogy segítsen növelni a termékenységem. Ez a srác teljesen őrült volt.

- Amelia, hívott valaki rajtam kívül? – kérdezte hirtelen.

- Anya és Emma.

- Válaszoltál nekik?

- Nem.

- Jó. Most menj ki a szobából, és készíts ebédet a férjednek, elküldtem a szakácsokat – felsóhajtottam. Tudta, hogy a főzési képességeim borzalmasak voltak, tudta, hogy le szoktam égetni az ételeket, miközben felmelegítettem őket. – Készíts valami finomat, és kicsit zsírosat, meg kell egy kicsit híznod.

- Oké.

- Engedélyt adok, hogy beszélj a cselédekkel. És ne barátkozz össze azokkal az emberekkel… - befogta száját egy pillanatra, mielőtt undorodva folytatta. - … alacsonyak.

- Oké.

Ez volt az egyetlen dolog, amit mondani tudtam, mivel túl fáradt voltam még gondolkodni is. Mikor letette, lustán elhagytam az ágy melegét. Leültem a fésülködőasztal előtt levő székbe, és a tükörbe néztem. Az arccsontom sebes volt. Biztosan ezért nézett rám a szobalány furcsán.

Minden dolgom szépen el volt rendezve az asztalon. Parfümök, kozmetikai dolgok, és ékszerek. Elkezdtem eltakarni a zúzódást a bőrömön egy kis alapozóval, és barack árnyalatú pirosítót tettem az arcomra, hogy kevésbé tűnjek sápadtnak, mielőtt a gardróbhoz mentem.

Erős parfümje megtöltötte orrom, mikor bementem. Rosszul lettem tőle. Az elegáns, drága öltönyeit el akartam égetni, össze akartam törni minden egyes napszemüvegét, ki akartam dobni minden egyes hülye gyűrűjét az ablakon, és falhoz akartam vágni az óráit.

Nem csináltam semmit.

Leültem a kör alakú bársony, fehér kanapéra, ami elválasztotta az én részlegem az övétől, arcom a kezeimbe temettem, és sírni kezdtem.

Ki kellett jutnom ebből a pokolból, mielőtt még mélyebbre süllyedek.

De csak azt csináltam, amit akart, mert nem akartam még egy sebet a testemen. Később kitalálok valami menekülőtervet.

Miután megszárítottam a szemeim, és mélyeket lélegeztem, rendbe szedtem magam, felvettem egy egyszerű virágmintás ruhát, ami a térdem alatt ért véget. Kényelmes papucsba bújtam, majd a konyha felé vettem az irányt.

A lépcsők még inkább kifárasztottak. Illata mindenütt ott volt a házban. Kissé szédültem. Megálltam egy pillanatra, mikor hangokat hallottam a konyhából. Nem voltam kíváncsi lány, de tudtam, hogy rólam beszélnek.

„Esküszöm, ha az a ribanc elkezd ugráltatni, kilépek.” csattan fel egy női hang mérgesen. Aztán egy fiú szólalt meg: „Persze, hogy ugráltatni fog, Val, ő Styles felesége.”

„Ó, fogd be, Val, mindnyájan tudjuk, hogy féltékeny vagy, mert soha nem nézett még az irányodba sem.” ez egy másik nő volt, aki egy kicsit idősebb lehetett. „Nem, te fogd be. Nem vagyok féltékeny, csak ribancnak tűnik, ennyi. És a pasas egy bomba fickó, a csaj meg alig néz ki valahogy.” a lány, Val válaszolt, még ha nem is értettem pontosan, mire céloz. „Hol van James és Nelly egyébként?” folytatta.

„El lettek küldve.” válaszolt a fiú. „Valószínűleg elviszi őt valami rohadt elegáns étterembe, és kaviárt fognak enni, meg undorító dolgokat, és valószínűleg kifizet majd egy vagyon, ami több, mint az éves jövedelmem.” mondta egy új férfi hang.

Nem voltam benne biztos, hogy valójában utálnak-e, vagy csak azért viselkedtek így, mert Harryt utálták. Kicsit beljebb sétáltam, és megköszörültem a torkom, mikor beléptem a konyhába. Négy ember volt ott, a szobalány, aki behozta nekem a reggelit, kétség kívül Val, aztán egy középkorú hölgy, egy széke srác izzadt farmerpólóban, és egy barna srác öltönyben. Mind egy asztal körül ültek, ropit ettek és beszélgettek.

Úgy néztek rám, mintha ufó lennék.

Próbáltam mosolyogni.

Az idős hölgy felállt, és elmosolyodott. – Szüksége van valamire, asszonyom?

- Gondoltam, főzök valamit ebédre.

Mind felvonták a szemöldöküket. – Ó – ez volt minden mondandója.

Kínosság töltötte be a levegőt. Mind összezavarodottnak tűntek.

- Hm, van tészta, vagy valami? – kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.

- Mr. Styles nem méltányolja a tésztát – Valra néztem. Ez a lány idegesítő volt.

- Milyen kár, mert azt fog enni ebédre.

Wow. Az irritáció növelte az önbizalmam. Láttam, ahogy nyelvét megforgatja a szájában, majd gyilkos pillantást vetett rám, és elment.

A két srác is elment eztán, egyedül hagyva az idős hölggyel, aki Rebeccanak mutatkozott be. Kedves volt, segített főzni, és jobb kedvre derített. Egészen addig, míg meg nem hallottam a nevem tőle.

Rebecca megdermedt annak ellenére, hogy nem igazán hangzott mérgesnek. Léptei a konyha felé közeledtek. Mosolyt erőltettem az arcomra, bár alig bírtam ránézni. Napszemüvegével a fején drámai belépőt tett, lassan sétált, kezeivel a zsebeiben, mintha valami kifutón lenne.

- Meggondoltam magam, odakint eszünk, menj, vegyél fel valami szépet. Megvárlak az autóban.

Szavai olyan gondatlanok voltak. Kiöntöttem szívem-lelkem, hogy elkészítsem a kibaszott tésztáját anélkül, hogy leégetném a házat, a szegény nő mindent megtett, hogy segítsen, és még azt is megtanította, hogyan tartsak egy kést, és mindezt minek? Hogy lemondjon mindent. Remek.

Megfordult, és elindult a kijárat felé.

- Kurvára ne menj így el! – kiáltottam. – Megeszed a rohadt tésztád!

Hozzávágtam egy kanalat, aztán egy tányért és egy kést. Szerencsémre a tányér a falnak csapódott, néhány centivel arrább tőle, és az evőeszközök nem az irányába repültek.

Mikor megállt, és hátizmait megmozgatta, megigazítva ingének szegélyét, mintha felkészítené magát arra, mi jön. Ms. Rebecca már nem volt mellettem. Nem ő volt az egyetlen, aki elhagyott akkor, hanem a bátorságom és a magabiztosságom is eltűnt.

Lehunytam szemeim, visszatartottam a könnyeimet, és felkészítettem magam a legrosszabbra.

- Azt mondtam, menj, vegyél fel valami szépet, megvárlak az autóban.

Kis nyöszörgést hallattam. Hangja zavartalan volt, és ez csak még jobban megrémített.