Barren - 4. fejezet

Tudtam, hogy egyre türelmetlenebbül vár az ételre, arról, ahogy ujjai az asztalon doboltak. A szabad kezével valószínűleg üzenetet küldött valakinek a fehér iPhoneján. Csak néhány ember volt körülöttünk, és nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Úgy éreztem, mintha minden egyes szem engem figyelne. Nem úgy tűnt, mintha őt érdekelné, hogy az emberek minket bámulnak.

Többször megvakartam a tarkóm, remélve, hogy a nyugtalanság eltűnik, de a testem hőmérséklete növekedett. Sóhajtottam, megragadtam a pénztárcám és felálltam. Harry rám emelte tekintetét, homlokát ráncolva.

- Ki mehetek a mosdóba? – kérdeztem halkan, mint egy tízéves az iskolában.

- Igen – válaszolta, mielőtt szemeit újra a telefonjára összpontosította.

Sarkaim kopogtak a fehér csempén. Lehajtottam a fejem, mivel nem akartam, szembenézni az emberekkel körülöttem. Nem igazán értettem, miért volt ez a nagy felhajtás. Hallottam Harry nevét néhány suttogásban, de nem próbáltam elcsípni a beszélgetéseket.

Megkérdeztem a recepcióst a mosdók irányáról. Örültem, hogy üresnek találtam őket. Elkezdtem megigazítani a hajam, mielőtt észrevettem a duzzadt vörös ajkaimat. Ujjbegyeim óvatosan érintették meg, emlékezve a mérgező, durva csókra, amitől szinte elájultam. Határozottan valami baj van a fejében. Gondoskodtam arról is, hogy fújjak magamra egy kis parfümöt, így nem lesz többé cigaretta szagom.

- Össze vannak házasodva? – mondta egy középkorú szőke nő egy kicsit túl hangosan, belökve a mosdó ajtaját egy másik lánynak, aki kicsit fiatalabb volt.

- Nem tudom, de van gyűrűjük, és – a lány megállt a mondat közepén, mikor mindketten megláttak.

Egy jó percig egymást néztük, mielőtt megfogtam a dolgaimat, és elmentem arról a helyről. Kiengedtem egy mély, frusztrált sóhajt. Tényleg nem láttam semmi különlegeset magamban, vagy Harryben. Apropó, nem éppen siettem, hogy újra találkozzam vele. Ehelyett, a klub körül kóboroltam, felfedeztem azt egy kicsit.

Megálltam a golfpályánál. Minden annyira zöld volt, s frissítő. Volt ott egy kis család, akik játszottak. Egy férfi, valószínűleg a felesége, és a fiuk. Mindegyikük boldognak és gondatlannak tűntek. A férfi olyan gondoskodónak tűnt, hogy féltékeny lettem. Ezt a fajta családot akartam, nem akartam Harryt többé, és biztosan nem akarok gyermeket tőle.  Egy olyan férfit akartam, aki minden alkalommal, mikor úgy tartja kedve, elmondja, hogy szeret, aki fogja a kezemet és aggódik miattam, nem egy őrült srác, aki csak arra gondol, hogy teherbe ejt, és főnökösködik felettem.

- Mrs. Styles? – kérdezte egy félénk hang mögöttem, visszatérítve a valóságba. Felnéztem a korábbi recepciósra. – Elnézést, de Mr. Styles keresi önt. Mit mondjak neki?

Megint szarban vagyok. Két percre tűntem el, és ő máris keres. – Ne mondj neki semmit, csak visszamegyek – felajánlott egy hálás mosolyt. Háta mögött sétáltam. Még mindig a helyén volt, nem igazán tűnt boldognak.

- Kíván valami egyebet, Mr. Styles? – kérdezte udvariasan a fiatal nő, míg én leültem, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a pillantásait, melyek lézerként ástak lyukat az egész testemen.

- Hol volt? – kérdezte.

- A mosdó… 

- Nem téged kérdeztelek – mondta, ezzel hidegen félbeszakítva. A lány nyelt, és rám nézet, nem tudta mit tegyen. – Süket vagy? El akarod veszteni az állásod ma? – hangja egy picit megemelkedett, de a kiabálásnak közelében sem volt.

- N... nem, a mosdóban volt – megkönnyebbülten sóhajtottam. Próbáltam megköszönni a rémült lánynak egy mosollyal, aki nem tett semmit, csak lehajtotta a fejét, és reménykedtem benne, hogy elengedi, amit meg is tett, nem túl udvariasan.

- Hol a picsába vannak a pincérek? – csattant fel abban a pillanatban, mikor újra egyedül voltunk.

- Nem lennél udvariasabb? – suttogtam érthetően, kínosan érezve magam a durva viselkedése miatt, amit minden egyes emberre közvetített, akihez beszélt.

A szája tátva maradt, mintha nem jutott volna szóhoz. láttam, ahogy nyelve végigsimít a fogsorán, mielőtt nevetni kezdett. Megtanultam, hogy a nevetése soha nem volt jó. Úgy nevetett, hogy minden fej a szobában felénk fordult, hogy lássák, ahogy homlokát a keze tetején pihentette, nem zavartatta magát, hogy megzavart másokat.

Befejezte a nevetségeskedést, mikor a pincér megérkezett az ételeinkkel.

- Éppen ideje – köpte, mikor a tányért lehelyezte elé. Pillanatok után szégyenlősen megköszöntem a férfinek. – Add ide a telefonod, bébi – követelte, egy hülye vigyor még mindig az arcán volt.

- Miért? – kérdeztem idegesen.

- Bébi, ne rontsd a helyzeted.

Elejtettem a villát és hezitáltam egy kicsit. Minden mozdulatomat figyelte. Kinyitottam a pénztárcám, és átadtam neki a fehér telefont. Nem volt mit rejtegetnem, de még mindig aggódtam, hogy átnézi a telefonom. Kétségtelenül kiszámíthatatlan volt.

Nem nyúltam a tányérhoz, amíg le nem tette a mobilt az övé mellé, majd elkezdett enni. Megvakartam a szemöldököm tetejét, ábrándozva, mi játszódik le a fejében.

Az ebét tökéletes csendben telt.

Nézette velem, ahogy golfozik, és mivel a telefonom nem adta vissza, így az egyetlen dolog amit tenni tudtam, hogy figyeltem, ahogy elüti azt a fehér hülye golyót, majd követi, kiveszi a lyukból, csak hogy újra egy újba küldje.

Ez a játék elég hülye volt.

Már átcserélte a golf ruháját a ruhatárban, és átöltözött valamilyen furcsa pirosas pólóba, barna nadrággal, ami egy kicsit nagy volt rá, és fehér cipőbe. Az első alkalommal, mióta ismertem, idősnek nézett ki. Megfelelt a korának.

Eközben tekintetem a gyűrűmön levő drágakőre esett, amely gyönyörűen tükröződött a napon. Levettem az ujjamról, hogy közelebbről megnézzem, mivel ez volt az egyetlen érdekes dolog, amit tehettem abban a pillanatban, csak hogy meglepődjek a megjelölt bőrterülettől, amit a gyűrű takart.

„H. S. Tulajdona” volt köréje írva, a gyűrű belsejét megnézve oda volt írva ez a mondat, és kissé kitűnt, mini 3D hatásban. Csak egyetlen célra készült: hogy megjelöljön ezekkel a szavakkal.

Hisztérikusan kaparni kezdtem a megbélyegzett ujjam részét, mert tudtam, mi mindent is jelent ez. Úgy bánik velem, mint valami tárggyal, egy bábbal, vagy babával, amit vett, de a pokolba is, nem voltam az, és biztosan nem voltam a tulajdona.

Olyan keményen dörzsöltem, ahogy csak tudtam, használva a hüvelykujjam, és egy kis vizet a mellettem levő palackból. A bőröm olyan vörös lett, mint Harry pólója, azonban a védjegy nem tűnt el. Több mint egy hónapig viseltem a gyűrűt, anélkül, hogy levettem volna, mert mindig olyan tökéletesen illett. Tényként tudtam, hogy ez egy különleges ritkaság, mivel Harry tervezte, és a legjobb kézművese hozta létre.

Ha egy dologért kedveltem Harryt ezelőtt, akkor biztosan azért volt, amit csinált. Egy híres fényűző ékszerbolthálózatot birtokolt, amit ő maga alapított néhány évvel ezelőtt. Volt néhány szállodája, és galériája is, de az ékszerekkel való kereskedés volt a fő foglalkozása. Azt hittem egy művészi személy, mikor a szobrászatra és tervezésre esett a szó. A „firkálmányai”, ahogy szerényen szerette őket hívni, műalkotások voltak. Annyira óvatos volt a részletekkel, s munkája tehetséget és maximalizmust kiáltott. Kár, hogy a művésziességét elrontotta az őrült viselkedése.

Sikítani akartam most azonnal, mert mérges voltam. Szó szerint, meg tudtam volna őt ütni, ha előttem lett volna. Mindkettőnk szerencséjére eltűnt, kinézetre egy kis erdőben, ahol a labdáját kereste. Őszintén reméltem, hogy van ott néhány kígyó, vagy grizzlymedve azok közt a fák közt.

- Bébi, miért vetted le a gyűrűd? – korábban látta már, de csendben maradt, amíg a labdaszedő és ütőhordó egyedül nem hagyott bennünket. Észrevettem, hogy amilyen beképzelt, nagyképű fasz, minden golfütőjének tetején ott voltak nevének kezdőbetűi.

- Nem vagyok a tulajdonod – jelentettem ki rideg hangon, próbálva magabiztosnak tűnni, de csúnyán elestem, most, hogy csak pár centire volt tőlem. Az állításom csak néhány gúnyos kacagást váltott ki belőle. Nem állt meg a sétában, belépett az öltözőbe, de nyitva tartotta az ajtót. Csak álltam az ajtó mellett, várva, hogy befejezze azt, amit csinált.

- Bébi, rád várok – mondta, messze túl hangosan az ízlésemhez. Nagyot nyeltem, leellenőriztem a környéket, hátha látta valaki, hogy belépek a férfi öltözőbe, mielőtt követtem az utasításait. Bezártam magam mögött az ajtót, és nekidőltem, mozdulni is féltem, hogy mi fog következni következőként.

Félmeztelenül ült, törölközővel a nyakában, piszkálva a hüvelykujját. – Írtam egy kedves üzenetet apádnak. El akarod olvasni? – ez aggasztott, de nagyon. Kinyújtotta a karját, míg átadta a telefont. Mielőtt feloldottam, ismét beszélni kezdett. – Most, felolvasod hangosan, és van két választási lehetőséged. Teszed, ami le van írva, majd kitörlöd utána az üzenetet, vagy éppen nem teszed meg, akkor elégedetten elküldöm az üzenetet, és kényszerítelek olyan dolgokra, melyeket tényleg nem akarsz megtenni. Légy okos, bébi.

A legrosszabbra vártam. Mikor feloldottam a telefont, az első dolog, amit megláttam, az „Apuci” volt, mint a kapcsolat neve. Két megírt, de nem elküldött üzenet volt írva, mivel a telefont repülőgép üzemmódra állította. Olvasni kezdtem.

- Nem bírok távol maradni tőled. Egész napot azzal töltöttem, hogy magamat érintettem… – abbahagytam, és döbbenten bámultam a képernyőt, úgy éreztem, talán mindjárt hányok.

- Gyerünk, bébi, olvasd el mindet – ragaszkodott hozzá.

- N... nem tudom, Harry, csak kitörlöm – időt sem adott, hogy megmozdítsam az ujjaim, mielőtt csattant.

- Töröld csak ki, és sokkal ötletesebb leszek – fenyegetett.

Remegő állkapoccsal és könnyes szemekkel megadtam magam, mert tudtam milyen makacs volt. – …rád gondolva. É..én vágyom az érintésedre. El sem tudod képzelni mennyire akarlak most, elképzelem, ahogy a falnál csináljuk előttem, és újra meg újra megrontasz – mélyeket lélegeztem, lenyeltem a könnyeimet és büszkeségemet ami megmaradt, majd folytattam. – Annyira szükségem van rád magamban, és szavakkal nem lehet kifejezni az égő vágyat, amit irántad érzek – vége az első üzenetnek.

- Sajnálom apa, azt hittem ezt Harrynek küldtem. Mind ketten ugyan azon a néven vagytok. Ez kínos.

Tapsolt. Nem figyeltem rá, az egyetlen dolog, amire gondoltam, az, hogy mi a francnak használna ilyen béna kifogást, mint ez? Ki hívja a férjét apucinak? – Nos, akkor megbaszhatlak a falnál, vagy használnom kell néhány pofont? –már felállt, közelebb és közelebb jött. Nem is próbáltam ellenállni. Mindkét esetben ezt tenné velem, és inkább kihagynám apát a bajból.

Kivette a telefont a kezemből, mielőtt az egyik pad tetejére tette. Aztán durván felemelte a szoknyám. A tekintetem az egyik szekrényre volt szegezve, elkerülve, hogy ránézzek. Keze megfogta a fenekem, és az ágyékomhoz vezette. Ösztönösen még jobban szorítottam össze combjaimat. Hevesen feszítette szét őket, ezzel lábaim dereka köré fonódtak. A nemi szervem találkozott az övével, és az undorérzet csak jobban beteggé tett. Volt egy hatalmas kemény dudor a nadrágja alatt, ami egyáltalán nem nyugtatott meg. – Nézz rám, bébi – suttogta.

Szemeim lustán találkoztak övével. Rám mosolygott, mintha nem vette volna észre, hogy nem esett jól az, amit tesz. Megcsókolta az ajkam sarkát. Amennyire irtóztam, tartásomat megszorítottam körülötte, mivel nem igazán akartam leesni. Elengedte a combjaim, majd meghallottam a cipzárjának hangját. Egy könnycsepp csúszott végig az arcomon.

Lecsuktam a szemhéjaim, mikor hideg ujjai kapcsolatba kerültek az alsóneműmmel. Csak balra tolta, ezzel még jobban kitárulkozva éreztem magam, mint ahogy voltam. Keze könnyedén érintette az érzékeny bőröm, tett néhány lassú mozdulatot a hasam alján, amitől remegtem, és libabőrös lett az egész testem.

Az arca pontosan az enyémnél volt, de nem csinált semmit. Csak nehezen lélegzett, és időről időre nedves csókokat adott. A kezeim ökölbe voltak szorítva, várva, hogy újra véget érjen ez a rémálom.

De ez csak a kezdet volt. Újra éreztem. Azt az elfelejthetetlen érzést, mikor az egész testem darabokra törik, a pillanat, mikor belém döfött újra, felkészítés és figyelmeztetés nélkül. Felkiáltottam, s gyengén ütögettem izzadt mellkasát. Egyik kezével a számon, másikkal a csuklóm körül folytatta a lassú, fájdalmas mozdulatait. Minden döféssel úgy éreztem, hogy hossza növekedik bennem. Halkan zokogtam, köszönetet mondva a könnyeknek, melyek elhomályosították a látásom,  és imádkoztam azért, hogy mindez hamarosan a végére érjen.

Az apró csókoktól, amiket az állkapcsom mentén hagyott, csak még jobba utáltam őt. Ha lett volna velem egy kés, gondolkodás nélkül leszúrtam volna. Megszúrtam volna ezer alkalommal, amíg meg nem hal.  – Bassza meg, megint vérzel – motyogta halkan.

A másodpercek éveknek tűntek és a kínzás megállíthatatlan volt. Gyengeség elterjedt az egész testemben, ellazítottam a lábaim, de ugyanabban a helyzetben maradtam. Olyan volt, mintha egymáshoz lennénk ragasztva.

Emlékek kísértettek tegnapról, így úgy döntöttem, hogy valami boldogabbra összpontosítok. Eszembe jutott az első alkalom, mikor találkoztam vele, de most még ez az emlék is messze volt a boldogtól.

Emmaval és a barátjával voltam. Meghívtak uzsonnázni egy puccos étterembe. A legszebb ruhámat viseltem. Fekete volt, csipkés nyakkivágással és hosszú ujjakkal. Fehér gyöngyök voltak a tetején, amelyek illettek a fülemben levőkhöz.

Barátja unokatestvére is ott volt. Amint elkezdtünk enni, észrevett valakit az étteremben. – Basszus, itt van a főnököm – Emma, a kíváncsi lány, aki mindig is volt, kinyújtotta a nyakát, hogy lássa ki volt a fickó. – Hívd meg őt, Joey, Amelianak jól jönne egy barát, és neked is az előléptetés.

Az egész viccnek indult. Harry egyedül volt azon az éjszakán, és nem bánta, hogy megosztjuk vele az asztalunkat. Megcsókolta Emma és az én kezemet, majd Joeyval beszélt a munkáról. Olyan gyengéden, s szelíden viselkedett, hogy az első estétől kezdve becsapott. Gyengéd mosolyok, lágy szavak, és egy bársonyos arc, ki nem esett volna be a játékába?

- Bassza meg – suttogta, amitől visszatértem a valóságba. Spermája újra megtöltötte a bensőmet. Lökései lassúakká váltak. Óvatosan hagyott lecsúszni a fém ajtón, eltávolítva minden tartást, ami körülöttem volt, és engedte, hogy némán zokogjak a hideg, kemény talajon.

Finoman megfogta az arcom, majd megcsókolta a szám. – Fel kéne készítened, mielőtt ezt teszed – okoltam őt alig hallható hangon.

- Ki mondta ezt neked? – kérdezte aggódó hangon. Homlokát ráncolta.

- E…emma.

- Így szűkebb vagy, azt hiszem így sokkal élvezetesebb, nem szeretnél örömet okozni a férjednek, bébi? – még csak nem is feleltem. Egyszerűen nem tudtam megemészteni az ártatlan viselkedését. Eszelős.  – Lezuhanyozom, két perc múlva itt vagyok. Ne csinálj semmi őrültséget, oké?

Csupán bólintottam.

- Egyébként, a tulajdon nem negatív szó, bébi. És tisztában vagyok a ténnyel, hogy kemény voltam, de az emberek azt hiszik, hogy a kedvesség gyengeség, és nem igazán vagyok az a fajta, akit gyengének lehet nevezni. De a másik oldalon, ott vagy te. Úgy gondolom, gyenge vagy, de nem rossz értelemben – ezzel megpuszilta izzadt halántékomat, elment, majd nemsokára hallottam a víz folyását. Nem mertem egyetlen izmom sem mozdítani, túlságosan féltem, hogy a fájdalom újra visszatér. Mert teljesen érzéketlen voltam, s a kábaság mindig sokkal jobb, mint a fájdalom.